ÁDÁM NAPLÓJA

SZOMBAT

Talán örökösen szem előtt tartsam, milyen fiatal - valóságos gyermek? Ezért talán elnézőbb legyek vele szemben? Igazán túlbuzgó. Csupa érdeklődés, igyekezet és vállalkozó kedv. Számára a világ nem egyéb, mint merő csoda, titok, öröm és rejtély. Ha egy új virágot talál, majd kibújik a bőréből, simogatja, becézgeti, és a legszebb neveket adja neki. Bolondja a színeknek. Itt vannak a barna sziklák, a sárga homok, a szürke moha, a zöld lomb és a kék ég. Mindehhez hozzájárul még a gyöngyházszínű alkonyat, a lilás hegyek árnyéka, az aranyos felhőszigetek, amelyek napnyugtakor bíbortengerben úsznak, a sápadt Hold, amint bárányfelhők csipkéi között vitorlázik, csillagok, amelyek drágakövek módjára szikráznak a nagy világmindenségben. Persze ahogy én látom, az egésznek a legcsekélyebb gyakorlati értéke sincs, de Ő egyszerűen elveszti a fejét csak azért, mert szép színesek és impozánsak.

Miért nem tud megnyugodni és néhány percig csendben maradni? Olyan kellemes, békés jelenség lenne. Akkor talán örömet szerezne, ha láthatnám, igen, akkor örülnék neki. Mert lassanként ráeszmélek, hogy feltűnően jóképű teremtés, karcsú, kecses, nyúlánk, mégis telt és izmos. Mondhatom, roppant kívánatos. Amikor egy nap a sziklán állt, fehéren, mint a márvány - a nap jól megvilágította, és egyik kezével beárnyékolta a szemét, mert egy madár után nézett - igen, akkor vettem észre, milyen szép!

HÉTFŐ DÉLBEN

Az nem lehet, hogy ezen a planétán Őt valami ne érdekelje. Engem egyes állatok teljesen hidegen hagynak, nála ez kizárt dolog. Annyira gyenge az ítélőképessége, hogy egyáltalán nem tud különbséget tenni. Minden állatnak egyformán örül, mindegyiket kedveli, és minden új állatot szeretettel üdvözöl. Amikor a hatalmas brontoszaurusz a kertünket taposta, úgy tekintett rá, mint egy remek új szerzeményre; nekem úgy rémlett, hogy ez valóságos sorscsapás, ő meg csak nevetett. Íme, ez tipikus példája annak, hogy nézeteink mennyire különböznek. A szörnyeteget meg akarta szelídíteni. Én át akartam engedni neki a földünket, mindent ott akartam hagyni. Ő meg azt reméli, hogy szép szóval meg tudja szelídíteni, és azután aranyos játékszerünk lenne. Mondtam neki, hogy egy hét méter magas és huszonnyolc méter hosszú állat nem éppen ölebnek való, és küllemben sem illik a kertünkbe, mert a legjobb szándék mellett is előfordulhat, hogy egy szép nap ráül a kunyhónkra, és szétlapítja anélkül, hogy valami álnokságot forgatna a fejében. Csak bele kell nézni a szemébe, láthatjuk, hogy bizony néha szórakozott.

De hiába. Ő a fejébe vette, hogy a szörnyeteget átneveli háziállatnak, és erről nem is tudom lebeszélni. Egy tejgazdaság alapítását tervezi, abban akarja a brontoszauruszt hasznosítani. Azt kívánja tőlem, hogy én fejjem meg.

De én nem mentem bele. Igazán merészség volna, és még létránk sincs hozzá.

Akkor megint újabb ötlete támadt, és meg akarta nyergelni, hogy a környéket jobban megismerhesse. Az állat húszméteres farka éppen a földön hevert, mint egy kidőlt fa, egész hozzáférhetően. Felfelé kezdett kapaszkodni rajta, de itt elszámította magát, mert amikor a meredekebb részhez érkezett, nem volt már támasztéka, és lecsúszott; talán pórul is járt volna, ha nem állok mellette. Ez talán meggyőzte? A legkevésbé sem. Nem győzi meg semmi, csak a tények. Ki nem próbált elméletek nem hatnak rá, tudni sem akar róluk. El kell ismernem, hogy a felfogása egészséges, igen, én belátom, sőt meg is tudna győzni, csak hosszabb időt kellene töltenem vele együtt, hogy felfogását jobban elsajátíthassam.

Végül még egy különös ötlete támadt: azt eszelte ki, hogy a kolosszust meg kell szelídíteni, és ha már barátságos érzelmeket tanúsít irántunk, akkor beállíthatjuk a folyóba, és hídnak lehetne használni. Sajnos kiderült, hogy Ő a szelídítést eltúlozta. Amikor ötletét meg akarta valósítani, a kísérlet túlságosan jól sikerült. Amikor már letelepítette a szörnyeteget a folyóba, és a partra mászott, hogy a hátán átsétáljon, akkor a híd utána cammogott, mint egy óriási árnyék. Éppen úgy, mint a többi állat, mert mindegyik ezt teszi. Mindegyik!

És én úgy érzem, engem nagyon elhanyagolnak!

ÉVA NAPLÓJA

PÉNTEK

Kedd, szerda, csütörtök és ma - már négy napja, hogy nem is láttam. Elég hosszú idő ez, ha az ember egyedül van. De azért mégis jobb egyedül, mint unt kölöncnek lenni egy másik ember nyakán. Én nem tudok meglenni társaság nélkül. Ez számomra feltétlen életszükséglet. Valószínűleg ezért is teremtettek, azt kell hinnem, hiszen szüntelenül társaság után vágyakozom. Ezért is barátkoztam össze az állatokkal. Az állatok csodálatos lények, szebbnél szebb jellemvonásokat fedezek fel bennük, és még a modoruk is kitűnő. Sohasem bosszúsak, sohasem éreztetik velem, hogy terhükre vagyok. Mosolyognak, csóválják a farkukat (ha van), és mindig hajlandóak egy kis vidám csevegésre vagy kirándulásra vagy bármire, amit indítványozok. Úgy látom, igazi gentlemanek. Az utóbbi napokban nagyon jól mulattam velük, néha még a magányomról is megfeledkeztem.

Magány, egyedüllét - hahaha! -, erről valójában nem is lehet beszélni. Mindig egész csorda vesz körül, sokszor az egész legelő tele van velük, és meg sem lehet őket számolni. Ha köztük van az ember, és felhág egy sziklatömbre, hogy jobban szemügyre vehesse őket, akkor egyebet sem láthat, csak prémes, pöttyös, csíkos nyüzsgést és hullámzást - aki nem ismeri közelebbről, még tengernek is vélhetné. És hátravannak még a madárcsapatok, amelyek csattogó szárnyaikkal valóságos vihart kavarnak. És ha a nap rásüt erre a tollas világra, akkor az egész csapat a szivárvány színeiben ragyog.

Nagy kirándulásokat tettünk, és jó darabot láttam a világból. Úgy hiszem, majdnem az egészet. Tehát én vagyok az első és egyetlen turista.

Igazán lenyűgöző látvány lehetett, amikor útnak indultunk. A képet semmihez sem lehet hasonlítani. Hogy az út kényelmesebb legyen, többnyire tigrisen vagy leopárdon lovagolok. A szőrük selymes, és a hátuk jól illik alám. Magam is nagyon szépnek találom. Hosszabb utakra jobban szeretem az elefántot, a tágasabb kilátás miatt. Ormányával emel a hátára, de leszállni már segítség nélkül is tudok. Ha elhatározzuk, hogy tanyát verünk valahol, letérdel, és én egyszerűen lecsúszok a hátáról...

SZERDA

Az állatok és a madarak egymáshoz is nagyon barátságosak. Mindegyik tud beszélni, és szólnak is hozzám, csak az a kár, hogy valami idegen nyelven beszélnek, és én egy szót sem értek belőle. De ha én beszélek, ők remekül megértik, főleg a kutya meg az elefánt. Ez megszégyenítő rám, hiszen azt bizonyítja, hogy sok tekintetben túltesznek rajtam.

Ez kissé lehangol, mert én akarok a legokosabb lenni valamennyi kísérleti alany közül.

CSÜTÖRTÖK

Sok ismeretet elsajátítottam már, és bátran elmondhatom, hogy a műveltségem most már tökéletes. Eleinte természetesen nem így volt. Kezdetben roppant tudatlan voltam. Hányszor bosszankodtam, hogy nem tudom meglesni a vizet, amint folyásával ellenkező irányban hazafelé igyekszik. Most már nem törődöm vele, mert most már értem. Rengeteg kísérlet kellett hozzá, amíg sikerült megállapítanom, hogy a folyó csak sötétben folyik visszafelé. Ezt abból állapítottam meg, hogy a Tó sohasem ürül ki, ami egészen természetes, hiszen éjszaka a folyó visszafolyik, és újra feltölti. Mindig az a legbiztosabb, ha az ember kísérletekkel bizonyítja be sejtelmeit; akkor már nem sejti, hanem tudja az ember. Feltevésekkel és gyanításokkal sohasem juthatunk pozitív eredményre. Van persze olyan dolog is, ami egyáltalán fel sem deríthető, de az ilyesmi feltevésekkel és találgatásokkal még kevésbé oldható meg. Türelemmel és további kísérletek segítségével megállapíthatjuk, hogy olyan dologgal állunk szemben, ami örök titok marad. Hát nem csodálatos, nem nagyszerű? Éppen ez teszi a világot érdekessé. Ha már egyetlen felderíteni való rejtély sem maradna, bizony minden nagyon unalmas volna. Maga a vágy, hogy felfedezzünk valamit - még akkor is, ha nem sikerül -, éppen olyan érdekes, vagy talán érdekesebb, mint a feladatot eredményesen megoldani. Itt van például a víz rejtélye; sokáig érdekelt, amíg nyomában voltam, de amikor megtaláltam, vége volt a szenzációs érzésnek, és ez úgy lehangolt, mintha elvesztettem volna valamit.

Számos kísérlet árán sikerült megállapítanom, hogy a fa úszik... akárcsak a száraz falevél, a toll és még sok más tárgy. A kísérleti tárgyak nagy mennyisége juttatott arra a következtetésre, hogy bizonyára a sziklatömb is úszik. De itt már be kellett érnem a feltételezéssel, mert egyelőre nem látom a módját, hogyan lehetne ezt a feltevést kísérlettel bebizonyítani.

Helyesebben szólva, eddig még nem találtam meg a módját, de előbb vagy utóbb bizonyára meg fogom találni, és akkor ennek a szenzációs érzésnek is vége, ami nagyon elszomorít. Ha ugyanis idővel mindent felfedezek, akkor nem marad számomra több szenzáció, pedig olyan nagyon szeretem. Nemrég egy este alig tudtam elaludni.

SZOMBAT

Eleinte hiába törtem a fejem, sehogy sem tudtam megállapítani, tulajdonképpen mi végett teremtettek. Most már úgy hiszem, tudom: azért teremtettek, hogy ennek a gyönyörű világnak felfedezzem a titkait, hogy boldog legyek, és hogy mindezt megköszönjem az összes javak alkotójának, aki ezeket kigondolta. Feltételezem, hogy van még sok felfedeznivaló, legalábbis remélem. S ha nem hamarkodom el a dolgot, hanem szépen beosztom a munkámat, ezek a felfedezések még hetekig is eltarthatnak. Ha az ember feldob egy tollat a levegőbe, az elvitorlázik és eltűnik a szemünk elől. De ha egy göröngyöt dobunk fel, annak eszébe sem jut elvitorlázni és eltűnni, hanem visszaesik a földre. Sokszor megismételtem ezt a kísérletet, és az eredmény mindig ugyanaz maradt. Szeretném tudni: miért? Bizonyos vagyok benne, hogy valójában le sem esik, csak úgy látszik. És miért látszik úgy? Valószínűleg optikai csalódás. Úgy vélem, hogy vagy az egyiknek, vagy a másiknak optikai csalódásnak kell lennie, de melyik az a kettő közül? Talán a toll vitorlázása, de lehet, hogy a göröngy esése. Nem tudom bebizonyítani. Csak egyet állíthatok biztosan, hogy a kettő közül valamelyik csalás, és mindenki válassza ki magának, hogy melyiket tartja annak.

Figyelmes vizsgálattal megállapítottam, hogy a csillagok nem állandóak. Elolvadnak. Saját szememmel láttam, hogy éppen a legszebbek közül egyik-másik elolvadt, és lefutott az égről. Ám ha az egyik elolvadt, akkor ez bármelyikkel megtörténhet. Ha viszont mindegyik olvadékony, akkor egyszer megeshet, hogy valamennyi elolvad egyszerre; ugyanazon az éjszakán. Ez a szerencsétlenség - érzem - be fog következni. Ezért minden éjjel virrasztani szeretnék, hogy nézzem és őrizzem, amíg csak ébren tudok maradni. Így legalább emlékezetembe vésem a ragyogó égi mezőt. Ha majd egyszer eltűnnek, akkor legalább gondolatban vissza tudom képzelni az égre a pompás csillagok miriádjait, újra felragyogtatom és könnyeim káprázatában duplán látom őket.

A BŰNBEESÉS UTÁN

VASÁRNAP

Ha visszagondolok rá, úgy tűnik fel a Park, mint egy álom. Nagyon szép volt, leírhatatlanul szép, varázslatos. És most vége. Nem láthatom többé soha.

A Park elveszett ugyan, mégis elégedett vagyok, mert így találtam meg Őt. Szeret engem, amennyire ért hozzá, és én szenvedélyes szívem egész tüzével szeretem Őt. Azt hiszem, ezt fiatalságom és nemem teljesen érthetővé teszi. Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is szeretem, akkor veszem észre, hogy nem tudom, és valójában nem is akarom tudni. Ebből következik, hogy a szeretetnek ez a fajtája nem az ésszerű meggondolás eredménye, mint az a szeretet, amit a többi állat és kétéltű iránt érzek. Azt hiszem, a dolog a következőképpen áll: egyik-másik madarat a csicsergéséért kedvelem, de Ádámot nem az énekéért szeretem. Nem, nem! Minél többet énekel, annál nehezebben tudom megszokni. Mégis gyakran kérem, hogy énekeljen, mert meg akarom tanulni, hogy mindent szeressek, ami Őt érdekli. Biztos vagyok benne, hogy meg is fogom tanulni, mert eleinte nem bírtam elviselni az énekét, most pedig már kibírom valahogy. Bár olyan hangja van, hogy a tej is megsavanyodik tőle, de nem baj! Meg lehet szokni a savanyú tejet is.

Talán az intelligenciája? Azért szeretem? Nem, nem. Ámbár nem lehet neheztelni rá, hogy az intelligenciája csak olyan, amilyen, mert hiszen nem tehet róla. Isten teremtette ilyennek. De különben is, gondolkodása mélyén bizonyos bölcsesség lappang. Idővel majd kifejlődik, bár nem hiszem, hogy az ilyesmi gyorsan mehetne végbe. Különben sem sürgős. Nekem jó úgy is, ahogy van. Nem a jó modoráért, finom tapintatosságáért szeretem. Ezen a téren is messze van a tökéletestől, de nekem így is megfelel, és el kell ismernem, hogy bizonyos fejlődést, előrehaladást mutat. Nem is a szorgalmáért szeretem. Úgy érzem, hogy ebben a tekintetben szándékosan visszatartja magát, csak azt nem értem, hogy miért. Ezt titokban tartja előttem, és ez az egyetlen bánatom. Minden más dologban kíméletlenül őszinte. Biztos vagyok benne, hogy eltekintve ettől az egy dologtól, semmit sem titkol előttem. Elszomorít, hogy titka van, ez sokszor álmomban is kísért, de gondolni sem akarok rá. Nem is a műveltsége miatt szeretem. Nem, nem! Ő ugyanis autodidakta, és így tudása elég figyelemreméltó, bár hemzseg a tévedésektől. Nem is a lovagias lényét szeretem. Ó, nem! Rosszat gondolt rólam, de azért sem szidom. Gondolom, ez a nemével jár, a tulajdonságai közé tartozik, amiért nem lehet felelőssé tenni. Persze erről nem szóltam neki, inkább a nyelvemet harapnám le. Ez viszont női tulajdonság, és nem is büszkélkedem vele, mert nem én alkottam magamat.

Miért szeretem hát? Úgy látom, csak azért, mert férfi. Azért szeretem, mert alapjában jó! De máskülönben is szeretném. Ha szidna és megverne, akkor is szeretném. Valószínűleg ez is női tulajdonság bennem. Erős és jóképű - no, ezért szeretem. De nem. Csodálom, és büszke vagyok rá, de enélkül is tudnám szeretni. Ha csúnya volna, akkor is szeretném. Dolgoznék érte, fáradoznék és imádkoznék érte, és az utolsó leheletéig az ágya mellett ülnék.

Igen, végeredményben megállapítom, hogy csak azért szeretem, mert az enyém, és mert férfi. Más okot nem látok rá.

És azért van az, amit már az előbb is említettem: a szeretetnek ez a fajtája nem érett megfontolás és tudás gyümölcse. Az ilyen szeretetről egyszerűen azt kell mondani: van, megvan, itt van, és senki sem tudja, honnan jött. Megmagyarázhatatlan. És így van jól.

Ez az én felfogásom. De én csak egy asszony vagyok, méghozzá az első asszony, aki ezeket a kérdéseket vizsgálni kezdte. Kiderülhet, hogy tapasztalatlanságomban és tudatlanságomban tévedtem.

Negyven évvel később

VASÁRNAP

Félve írok le egy gondolatot, amely az utóbbi időben egyre inkább foglalkoztat. Leányaim - ha egyszer kezükbe kerül ez a napló - gondolatomat nagyon szentimentálisnak fogják tartani. Remélem, hogy Ádámmal együtt halok meg. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen forrón, ilyen sóvárogva kívántam volna valamit. A gondolat, hogy Ádám előttem hal meg, elviselhetetlen számomra. Ha nem lehetséges, hogy együtt vegyünk búcsút az élettől, akkor Isten először engem szólítson el. Mert Ádám erős, és én gyenge vagyok. Neki nincs az én erőmre olyan nagy szüksége, mint nekem az övére...

Különös, hogy ezekben a sorokban felismerem a szentimentális gondolatokat és égő esküket, amelyek olyanok, mint szerelmünk első napjaiban voltak. Úgy látszik, hogy a szerelem lényege keveset változik, és nem csodálkoznék, ha a lányaim éppen ilyen változatlanul élnék át, és a többi asszony is, akik utánuk következnek...

Ádám ezt írta Éva sírjára:

AHOL Ő VOLT, OTT VOLT A PARADICSOM!